A szumó Japán hagyományos nemzeti sportága és úgy tartják, hogy a szamurájok hagyományai a szumóban élnek tovább. Mind a mai napig nagyon sok szertartás és rituálé kapcsolódik hozzá, mint például a küzdelmek előtti sószórás, amely a sintó vallásban a megtisztulás jelképe vagy a rituális tánc, amelynek során a birkózó egy kamival küzd.
Harcművészetekben szokatlan módon a versenyzőknek minden versenyen meg kell küzdeniük elért rangjukért, és egy negatív eredménnyel záródó torna a kivívott pozíció elvesztését vonja maga után. Ezért a versenyzők egész pályafutásuk alatt nagy stressznek vannak kitéve, amely következtében, és természetesen a hatalmas súlyfelesleg miatt, viszonylag alacsony átlagéletkort élnek meg.
Hat nagy szumóversenyt (baso) rendeznek évente, minden páratlan hónapban. Hármat a fővárosban, Tokióban tartanak, egyet-egyet Ószaka, Nagoja és Fukuoka városokban. A két felső szumóosztályban, a Makunoucsiban és a Dzsúrjóban csak kevesebb, mint 70 fizetett, profi szumóbirkózó (rikisi) van.
Szabályok
Egy meccs során két versenyző találkozik egy 4,55 m átmérőjű kör alakú pályán (dohjó). A versenyzők a derekukon vastag selyemövet viselnek. A cél az, hogy kiszorítsák az ellenfelet a körből vagy arra kényszerítsék, hogy a talpán kívül valamelyik másik testrésze is hozzáérjen a földhöz. Aki hamarabb kilép, vagy hamarabb földre esik, veszít, míg a másik elkönyvelhet magának egy pontot, és megkapja a győzelemért járó pénzdíjat, illetve az adott mérkőzésre a különböző szponzorok által felajánlott nyereményeket. Egy meccs során természetesen van egy játékvezető és néhány döntőbíró, akik figyelemmel kísérik a mérkőzést, és eldöntik, hogy ki a győztes. Ezek a küzdelmek igen rövidek, átlagosan néhány másodpercig tartanak, bár néhány izgalmasabb összecsapás akár 2-3 percig is eltarthat. Természetesen szigorú szabályokat is be kell tartaniuk a küzdő feleknek. Például tilos hajat húzni, szemet nyomni, vagy ököllel ütni. A szumóban nyomást, gáncsolást, pofozást és különböző testdobásokat is lehet látni.
A küzdelem előtti rituálék
A szumóban minden páros küzdelmet tradicionális, a tényleges harcot megelőző rituálék vezetnek fel. Az előző küzdelem végeztével a következő párbaj küzdelemre hívással kezdődik. Ekkor mindkét rikisi fellép a dohjóra, és megkezdi a rituálék végrehajtását. Először saját oldalukon (kelet vagy nyugat) a megszentelt körön belülre lépnek, egymással szembeállnak, meghajolnak, majd elindulnak a számukra kijelölt sarkok felé.
Az első rituálé, a siko: mindketten a körön belül hátat fordítva leguggolnak, erőteljesen tapsolnak egyet. Innen felemelkedve a jobb lábukat minél magasabbra emelve dobbantanak a kör szélét alkotó szalmafonaton, majd a bal lábbal is megismétlik. Ekkor elhagyják a kört és kimossák szájukat egy kanálnyival az “erőt adó vízből”, majd megtörlik egy papírtörlővel. A kanál vizet és a papírt vagy olyan rikisinek kell átadnia, aki győztes volt a saját küzdelmében azon az oldalon előzőleg, vagy ha vesztes volt, akkor a következő küzdelem adott oldali birkózója adja át. Amint végeztek a tisztító rituáléval, a birkózók újból belépnek a körbe és leguggolnak egymással szemben szélesre nyitott térdekkel, majd egy erőteljes tapsot követően mindkét kezüket megmutatják egymásnak, hogy nem rejtegetnek fegyvert maguknál. Ezt követően felállnak és visszatérnek a saját sarkukhoz. Ezután felvesznek egy marék sót az erre a célra odakészített dobozból és egyszerre belépnek a ringbe, a sót a dohjóra szórva. Ez a rituálé elsősorban a küzdőtér gonosz szellemektől való megtisztítását szolgálja (mint ahogy a lábdobbantások is). Ezt követően a birkózók már közvetlenül a kezdővonalukhoz állnak és végrehajtanak egy újabb sikót, ezúttal egymással szembehelyezkedve. Majd felállva immár küzdőpozíciót vesznek fel: terpesz, talpak teljes felületen érintkeznek a dohjóval, guggolás, majd mindkét ököl érinti a talajt a kezdővonal mögött, viszont ekkor még nem kezdődik el a küzdelem. A rituálék egy részét még kétszer megismétlik. A harmadik után a gjódzsi szóban jelzi a birkózóknak, hogy elérkezett a küzdelem ideje.
A mérkőzés menete
A küzdelem kezdetén mindkét birkózónak egyszerre kell támadnia az alapállásból, miután mindkét öklével egyszerre megérintette a küzdőtér felszínét. A gjódzsinak jogában áll újraindítani a küzdelmet, amennyiben ez nem egyszerre történt meg. A küzdelem végeztével a döntőbíró azonnal jelzi a győztest a harci legyezőjének a győztes oldal felé tartásával. A gjódzsi döntése mindazonáltal nem végleges és a dohjó körül elhelyezkedő bírók által felülírhatók. Egyet nem értés esetén a bíró bemegy a küzdőtér közepére tanácskozni. Ha egyetértésre jutottak, megváltoztathatják a döntőbíró ítéletét vagy újrajátszást is elrendelhetnek. A küzdelem végén a gjódzsi bejelenti a győztes nevét és a győztes technikát, mellyel diadalmaskodott. Ezt követően a birkózók visszatérnek a saját oldalukhoz, meghajolnak vagy bólintanak egymás felé. A vesztes hagyja el először a dohjót. A felsőbb osztályokban a győztes megkapja a szponzorok által felajánlott, borítékokban lévő pénzdíjakat, ezt a gjódzsi a harci legyezőjén nyújtja át, a rikisi pedig tenyéréllel három rövid, függőleges vágást ejt a levegőbe a sintó isteneknek megköszönve ezzel a győzelmet és a nyereményeket, majd elveszi azokat a legyezőről.
A mérkőzés előtti rituálékhoz képest a küzdelmek nagyon rövidek, általában kevesebb, mint egy percig tartanak, sőt, a legtöbb néhány másodperc alatt véget ér. Nagyon ritkán egy-egy mérkőzés akár néhány percig is eltarthat. Amennyiben tovább tart négy percnél, a döntőbíró pihenőt rendelhet el. Ilyenkor a rikisiket szétválasztják, rövid pihenőre küldik, majd visszaállítják pontosan abba a pozícióba, amelyből szétválasztották őket, ez a döntőbíró feladata. Ha további négy perc elteltével sincs még vége a küzdelemnek, akkor a mérkőzést újrakezdik. Amennyiben ekkor sem születik eredmény, az döntetlenhez vezet, habár ez rendkívül ritka eset. A felső osztályban utoljára 1974 szeptemberében volt ilyenre példa.
Forrás:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Szum%C3%B3
sportsvocabulary 