Az íjászat első pillantásra talán könnyű sportnak tűnhet, de egyszerűsége ellenére komoly fizikai és mentális felkészültségre van szükség ahhoz, hogy a lövések ugyan olyan pontosak legyenek. Ezt pedig csak kitartó gyakorlással, és nagy időráfordítással lehet elérni. A legmagasabb szinten lövőknél ez azt is jelenti, hogy az íjászat a sportoló hivatásává válik.
Számos fajtája létezik az íjászatnak:
Pályaíjászat
Terepíjászat
3D íjászat
Történelmi íjászat
Lovasíjászat
Vadászíjászat
Futásíjászat
Először a történelmi és lovas íjászatot szeretném kiemelni, mert egyre nagyobb hangsúlyt kap hazánkban a hagyományőrzés, ezért ma már számos eseményen vagy rendezvényen is találkozhatunk ezen fajtáival. A történelmi íjász versenyek hangulata, korhű, történelmi jellegű ruhák világa könnyen rabul ejti a nézőket, leendő íjászokat. Az évek során, ahogy terjedt a történelmi íjászat és egyre több íjkészítő mester munkái kerültek forgalomba, úgy lazultak az íjak formájával kapcsolatos megkötések, és bővültek a kategóriák. A mai napig követelmény a céllövő heggyel ellátott, madár tollazatú fa nyílvessző.
Az olimpiai íjászatnál ennél modernebb eszközöket használnak. Az olimpiai reflexíjak a viszonylag egyszerű összbenyomás ellenére, – köszönhetően az állandóan fejlődő technikának – igen korszerű sporteszközök. Működésének lényege a két reflex megfeszítése által keltett energia leadása. Itt az energia tárolására semmiféle technikai „huncutságra” nem számíthatunk, itt kizárólag az íjat megfeszítő íjász fizikai és mentális felkészültségének függvénye a várható eredmény az oldás után.
A mai íjak technikai csúcsa a csigás íj, amit mérnökemberek terveztek. Működését, mechanikáját a csigák határozzák meg, így az íj megfeszítésekor „tárolják” az energiát, és a tartófázisban az íjásznak nem kell akkora erőt kifejtenie. Leginkább vadászatra használják. Csigás íjjal tovább tud célozni a vadász, így ki tudja várni a kiszemelt vad legkedvezőbb helyzetbe kerülését. Továbbá az áttételes íjak általában 8-10 %-kal gyorsabban lövik ki a vesszőt, mint a reflexíjak. Így a vessző röppályája laposabb és ezáltal a találati pontosság javul.
Ha kedvet kaptatok ehhez a nem mindennapi sporthoz, további információkat találhattok itt róla: http://misz.hu/
Sok egyesület és lőtér található az országban. Keressetek fel bátran egyet! Lányoknak is ajánlom! 🙂
A szumó Japán hagyományos nemzeti sportága és úgy tartják, hogy a szamurájok hagyományai a szumóban élnek tovább. Mind a mai napig nagyon sok szertartás és rituálé kapcsolódik hozzá, mint például a küzdelmek előtti sószórás, amely a sintó vallásban a megtisztulás jelképe vagy a rituális tánc, amelynek során a birkózó egy kamival küzd.
Harcművészetekben szokatlan módon a versenyzőknek minden versenyen meg kell küzdeniük elért rangjukért, és egy negatív eredménnyel záródó torna a kivívott pozíció elvesztését vonja maga után. Ezért a versenyzők egész pályafutásuk alatt nagy stressznek vannak kitéve, amely következtében, és természetesen a hatalmas súlyfelesleg miatt, viszonylag alacsony átlagéletkort élnek meg.
Hat nagy szumóversenyt (baso) rendeznek évente, minden páratlan hónapban. Hármat a fővárosban, Tokióban tartanak, egyet-egyet Ószaka, Nagoja és Fukuoka városokban. A két felső szumóosztályban, a Makunoucsiban és a Dzsúrjóban csak kevesebb, mint 70 fizetett, profi szumóbirkózó (rikisi) van.
Szabályok
Egy meccs során két versenyző találkozik egy 4,55 m átmérőjű kör alakú pályán (dohjó). A versenyzők a derekukon vastag selyemövet viselnek. A cél az, hogy kiszorítsák az ellenfelet a körből vagy arra kényszerítsék, hogy a talpán kívül valamelyik másik testrésze is hozzáérjen a földhöz. Aki hamarabb kilép, vagy hamarabb földre esik, veszít, míg a másik elkönyvelhet magának egy pontot, és megkapja a győzelemért járó pénzdíjat, illetve az adott mérkőzésre a különböző szponzorok által felajánlott nyereményeket. Egy meccs során természetesen van egy játékvezető és néhány döntőbíró, akik figyelemmel kísérik a mérkőzést, és eldöntik, hogy ki a győztes. Ezek a küzdelmek igen rövidek, átlagosan néhány másodpercig tartanak, bár néhány izgalmasabb összecsapás akár 2-3 percig is eltarthat. Természetesen szigorú szabályokat is be kell tartaniuk a küzdő feleknek. Például tilos hajat húzni, szemet nyomni, vagy ököllel ütni. A szumóban nyomást, gáncsolást, pofozást és különböző testdobásokat is lehet látni.
A küzdelem előtti rituálék
A szumóban minden páros küzdelmet tradicionális, a tényleges harcot megelőző rituálék vezetnek fel. Az előző küzdelem végeztével a következő párbaj küzdelemre hívással kezdődik. Ekkor mindkét rikisi fellép a dohjóra, és megkezdi a rituálék végrehajtását. Először saját oldalukon (kelet vagy nyugat) a megszentelt körön belülre lépnek, egymással szembeállnak, meghajolnak, majd elindulnak a számukra kijelölt sarkok felé.
Az első rituálé, a siko: mindketten a körön belül hátat fordítva leguggolnak, erőteljesen tapsolnak egyet. Innen felemelkedve a jobb lábukat minél magasabbra emelve dobbantanak a kör szélét alkotó szalmafonaton, majd a bal lábbal is megismétlik. Ekkor elhagyják a kört és kimossák szájukat egy kanálnyival az “erőt adó vízből”, majd megtörlik egy papírtörlővel. A kanál vizet és a papírt vagy olyan rikisinek kell átadnia, aki győztes volt a saját küzdelmében azon az oldalon előzőleg, vagy ha vesztes volt, akkor a következő küzdelem adott oldali birkózója adja át. Amint végeztek a tisztító rituáléval, a birkózók újból belépnek a körbe és leguggolnak egymással szemben szélesre nyitott térdekkel, majd egy erőteljes tapsot követően mindkét kezüket megmutatják egymásnak, hogy nem rejtegetnek fegyvert maguknál. Ezt követően felállnak és visszatérnek a saját sarkukhoz. Ezután felvesznek egy marék sót az erre a célra odakészített dobozból és egyszerre belépnek a ringbe, a sót a dohjóra szórva. Ez a rituálé elsősorban a küzdőtér gonosz szellemektől való megtisztítását szolgálja (mint ahogy a lábdobbantások is). Ezt követően a birkózók már közvetlenül a kezdővonalukhoz állnak és végrehajtanak egy újabb sikót, ezúttal egymással szembehelyezkedve. Majd felállva immár küzdőpozíciót vesznek fel: terpesz, talpak teljes felületen érintkeznek a dohjóval, guggolás, majd mindkét ököl érinti a talajt a kezdővonal mögött, viszont ekkor még nem kezdődik el a küzdelem. A rituálék egy részét még kétszer megismétlik. A harmadik után a gjódzsi szóban jelzi a birkózóknak, hogy elérkezett a küzdelem ideje.
A mérkőzés menete
A küzdelem kezdetén mindkét birkózónak egyszerre kell támadnia az alapállásból, miután mindkét öklével egyszerre megérintette a küzdőtér felszínét. A gjódzsinak jogában áll újraindítani a küzdelmet, amennyiben ez nem egyszerre történt meg. A küzdelem végeztével a döntőbíró azonnal jelzi a győztest a harci legyezőjének a győztes oldal felé tartásával. A gjódzsi döntése mindazonáltal nem végleges és a dohjó körül elhelyezkedő bírók által felülírhatók. Egyet nem értés esetén a bíró bemegy a küzdőtér közepére tanácskozni. Ha egyetértésre jutottak, megváltoztathatják a döntőbíró ítéletét vagy újrajátszást is elrendelhetnek. A küzdelem végén a gjódzsi bejelenti a győztes nevét és a győztes technikát, mellyel diadalmaskodott. Ezt követően a birkózók visszatérnek a saját oldalukhoz, meghajolnak vagy bólintanak egymás felé. A vesztes hagyja el először a dohjót. A felsőbb osztályokban a győztes megkapja a szponzorok által felajánlott, borítékokban lévő pénzdíjakat, ezt a gjódzsi a harci legyezőjén nyújtja át, a rikisi pedig tenyéréllel három rövid, függőleges vágást ejt a levegőbe a sintó isteneknek megköszönve ezzel a győzelmet és a nyereményeket, majd elveszi azokat a legyezőről.
A mérkőzés előtti rituálékhoz képest a küzdelmek nagyon rövidek, általában kevesebb, mint egy percig tartanak, sőt, a legtöbb néhány másodperc alatt véget ér. Nagyon ritkán egy-egy mérkőzés akár néhány percig is eltarthat. Amennyiben tovább tart négy percnél, a döntőbíró pihenőt rendelhet el. Ilyenkor a rikisiket szétválasztják, rövid pihenőre küldik, majd visszaállítják pontosan abba a pozícióba, amelyből szétválasztották őket, ez a döntőbíró feladata. Ha további négy perc elteltével sincs még vége a küzdelemnek, akkor a mérkőzést újrakezdik. Amennyiben ekkor sem születik eredmény, az döntetlenhez vezet, habár ez rendkívül ritka eset. A felső osztályban utoljára 1974 szeptemberében volt ilyenre példa.
Eheti sport témánk a lacrosse. Leginkább Angliában, Kanadában és az USA-ban van nagyobb rajongótábora. Itthon talán csak egy-két amerikai filmben találkozhattatok vele.. na de milyen is ez a játék, honnan származik, mik a szabályok, és vajon hazánkban vannak-e képviselői?
Indián törzsek egymás ellen
A paprika és a burgonya mellett a lacrosse is az amerikai kontinensről származik. A játék harci jellegéből adódóan nem meglepő, hogy a világ egyik legrégebben játszott sportja. Megalkotói az észak-amerikai indián törzsek játszották egymás ellen (akár 1000 fő is), akik a háború kistestvérének nevezték a meccseket, és egyfajta bemelegítésnek használták a csaták előtt. A 19. század elején a Kanadában élő európaiak kezdték el játszani ezt a játékot. A Montreal’s Olympic Club 1844-ben szervezett egy csapatot, hogy játsszanak egy meccset az őslakos indiánok ellen.
A játék alapjai nem változtak, ugyanúgy hálós ütőkkel játszva igyekeznek a labdát az ellenfél kapujába hajítani. A játékosoknak kötelező szinte az egész testet borító védőfelszerelést hordaniuk (sisak, váll-, könyök-, borda- , térdvédő, kesztyű), mivel meglehetősen durva, sok testi érintkezéssel járó sport. A test-test elleni ütközés szerves részét képezi a játéknak, akárcsak a botokkal történő ütközés is szabályos. Erőszakosságát tekintve sokan a hokihoz hasonlítják. A női lacrosse játékosai csak egy szemvédőt és fogvédőt viselnek.
Egyszerre egy csapatnak 10 játékosa van a pályán, három támadó, három középpályás, három védő és egy kapus. A mérkőzés négy 15 perces negyedből áll, melyet futóóra alapján mérnek, tehát a játékvezető megállíthatja a játékidőt, ha valamilyen sérülés történik. A játék intenzitását több szabály segíti, mint például az ún. stalling. A fociban lehet olyat látni, hogy mikor egy csapat 1-0-s előnybe kerül, akkor a kapujuk előtt passzolgatnak, így késleltetik a játékot. Ezt a lacrosse-ban büntetik, méghozzá azzal, hogy az ellenfél területére parancsolják a labdát birtokló csapatot, ahol a túlerővel szemben kénytelenek megtartani a labdát, és lövőhelyzetbe kerülni.
A field lacrosse a játéknak az a fajtája, amit kint játszanak a szabadban. Kicsit többen, mint a bentit, és kicsit nagyobb pályán, de aki ismeri az egyik szabályait, az a másikat is teljes magabiztossággal játszhatja.
A magyar lacrosse csapat
Nem is gondolnánk, de hazánkban is lelkes képviselői vannak ennek a sportnak. 2008 óta hivatalosan megalakult az ország első lacrosse egyesülete Budapest Blax néven, akik azóta több kupán és tornán játszottak. Kiemelkedő esemény, hogy 2016. nyarán Magyarországon került megrendezésre a Lacrosse Európa-bajnokság, méghozzá Budapest mellett Gödöllőn. Annak ellenére, hogy a 24 résztvevő ország közül a magyar csapat a 17. helyen végzett, szakértők szerint első részvételükhöz képest jól teljesíttek és kitartóan helytálltak.
Ha már a bejegyzés címének olvasása előtt tudtál a víz alatti hoki létezéséről, akkor feltehetően játékos vagy. Na jó, lehet a tesód, vagy az egyik barátod, esetleg a szomszédod, de feltehetően a közvetlen környezetedben él az illető.
Ha most hallasz róla először, megnyugtatásul: nem vagy egyedül! Ha pedig harmadszor olvasod újra a sport pontos nevét, és valami furcsa, rendszertelen víz alatti kergetőzés ugrik be először, akkor sincs nagy probléma. Elsőre valóban úgy tűnhet, hogy a játékosok cél nélkül bolyonganak a medence alján lévő apró korongot kutatva, de valójában igen nagy állóképesség, precizitás és nem utolsó sorban egész kiadós tüdőkapacitás szükséges ahhoz, hogy hatékony tagja légy csapatodnak.
A becenevén vízihokiként is ismert sportág egy igazi csapatjáték. A jégkorong, az úszás és a snorkelezés keresztezéséből jött létre az 50-es évek közepén, a kezdő búvárok tüdőkapacitásának fejlesztése céljából. Bár művelője egyelőre nem sok akad, népszerűsége folyamatosan növekszik, és ma már a világ számos országában rendeznek tornákat, kétévente pedig Európa- és világbajnokságot is rendeznek. A legutóbbi – 2017-es – EB-nek például épp Magyarország adott otthont. (Az más kérdés, hogy a vizes VB mellett erről miért nem szóltak a hírek, akár csak említés szintjén is…)
a magyar női csapat a 2017-es EB-n
A vízihoki a medence alján zajlik, és két csapat küzd egymás ellen. A játék célja, hogy a játékosok egy ólommal töltött korongot (súlya kb 1,3 kg) eljuttassanak az ellenfél kapujába. A koronghoz csak a vízihoki ütővel szabad hozzáérni. Ez egy kb. 25 centiméter hosszú, fából készült, kifli alakú eszköz, fekete vagy fehér színben, ami egyben a csapat színét is jelenti. Az ütőnek több éle, oldala van, mindegyik különböző lövéstechnikát igényel.
Két védőfelszerelés is a játékos kötelező viselete. Az egyik a vízilabdából is ismert, füleket is védő sapka. Szintén fekete vagy fehér, egyéni számmal ellátott darabok annak érdekében, hogy a bírók a csapaton belül a játékosokat is meg tudják különböztetni. A füleken kívül nagyon fontos az kéz védelme, ezért a játékosok szilikonnal bevont kesztyűket viselnek. A fél centiméter vastag gumi megvédi a játékosok kezét a félrecsúszott ütésektől, és az ujjuk sem súrlódik a medence csempéin.
A játék sebessége igen gyors, ez a játékosok lábán lévő búváruszonynak köszönhető. Fejükön maszkot és snorkert, azaz rövid pipát viselnek. A vízihoki szabadtüdős játék, ezért oxikénpalack nincs használatban. A levegővétel a felszínen történik, ezért az is a taktika szervez részét képezi, hogy ki mikor jön fel levegőért. A folyamatos rotáció miatt minden pillanatban változik a játék képe, ezért elengedhetetlen, hogy folyamatosan kövesd, melyik csapattársad tartózkodik a víz alatt, másrészről pedig még levegővétel közben is lásd, mi történik a víz alatt. Melósnak hangzik, nem?
A mérkőzést egy 25×12 méteres, minimum 2 méter mély medencéban játsszák. 10 játékos alkot egy csapatot, de egyszerre csak 6 ember van a vízben, a 4 bármikor bevethető cserejátékos a parton várakozik. Egy mérkőzés két 15 perces félidőből áll.
A víz korongot csak az ütővel szabad érinteni, a korongot birtokló játékost nem szabad feltartani. Kisebb szabálytalanságért szabadlövést kap az ellenfél, nagyobbért büntetőt illetve meghatározott időre vagy a teljes mérkőzésre szóló kiállítást.
Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy ki a felelős a szabályok betartásáért. Három bíró figyeli a mérkőzést, ketten a vízből, a főbíró pedig a partról irányít. A bírók kézjelekkel kommunikálnak, de a főbíró víz alatt is hallható hangjelzéssel állítja le vagy indítja el a játékot.
Ha szívesen olvasnál még a sportról, ajánljuk figyelmetekbe a sportág hivatalos oldalát, és ezt a bemutató videót is.
Az eheti sport, amit szeretnénk, ha jobban megismernétek, az evezés. Sokan összekeverik ezt a sportágat a kajakkal és a kenuval, de fontos leszögezni, hogy ha evezésről van szó, akkor egy teljesen külön sportágról beszélünk.
Az evezés már az újkori olimpiák kezdete óta szerepel az olimpiák programján. Ahogy más sportágak esetében, úgy itt is egyaránt versenyezhetnek nők és férfiak is. A cél pedig, hogy a 2000 méter hosszú pályán elsőként érjünk be a célba.
Az evezés abban különbözik a kajak-kenutól, hogy itt a versenyzők a menetiránnyal háttal ülnek egy gurulós ülésen (szakmai kifejezéssel élve: kocsi) és a lapátok a hajó oldalához vannak rögzítve.
Szakág szerint kétféleképpen csoportosítják az evezést. Váltott evezés esetén az evezősök mindkét kezükkel egy lapát fognak és a hajó egyik tagja a baloldalon, míg a másik tagja pedig a jobb oldalon evez. Váltott evezés során a hajóegységek lehetnek:
kormányos és kormányos nélküli kettes
kormányos és kormányos nélküli négyes
kormányos nyolcas
A másik csoport a párevezés, amikor a versenyzők mindkét kezükben fognak egy-egy lapátot. Párevezéskor a hajóegységek lehetnek:
egypárevezős (szkiff)
kétpárevezős (dubló)
négypárevezős
Az evezés versenytaktikája is érdekes. Míg más sportoknál a versenyzők a táv első felében „pihennek” és tartalékolnak, majd az utolsó szakaszában gyorsulnak fel és hajtják ki magukból a maximumot, addig az evezés során általában az első és utolsó 500 métert szokták meghajtani és a középső 1000 méteren szokás „pihenni”. Ennek egyszerű fizikai oka van: a hullámverés miatt célszerű kicsit előbbre törni, hogy kevésbé akadályozzon minket a versenyzésben.
Ha a versenyszabályokat nézzük, az evezős versenyeknek két típusa van. A kieséses rendszerű versenyeken (regatta) a versenyzőknek egy előfutamon, egy középfutamon és/vagy egy reményfutamon kell túljutniuk, hogy bekerüljenek a hat részvevőből álló döntőbe. Az indulás egyvonalból történik és az lesz a győztes, aki elsőnek ér a célba egy kijelölt pályán.
Az üldözéses rendszerű versenyeken a hajókat meghatározott időközönként indítják, és az nyeri meg a versenyt, aki a legrövidebb idő alatt ér a célba. Az üldözéses versenyeknél nincs kijelölt pálya a versenyzőknek, annak a hajónak van útelőnye, amelyik megelőzi a másikat.
A pályabírók motorcsónakkal követik a versenyt, a rajtvonalnál vonalbíró, rajtbíró és egy beállító figyeli a verseny tisztaságát.
Fontos tudni még, hogy megkülönböztetünk normál és könnyűsúlyú versenyeket is. A könnyűsúlyú számokban maximalizálva az evezős súlya: nőknél 59 kiló, férfiaknál 72,5 kiló, párosban a két fő átlaga 57, illetve 70 kiló. A nyolcasoknál a kormányos minimális súlya férfiaknál 55, a nőknél 50 kiló, de öt kiló kiváltható a hajóba rakott mesterséges súllyal.
A versenytáv a hazai és a nemzetközi versenyeken is egyaránt 2000m, kivéve a veterán és a fiatal korosztály versenyein, ahol a táv 1000, vagy 1500m.
sportsvocabulary 